A CIVIL KÖZÖSSÉGEKRŐL
Civil közösségnek nevezhetjük az egyenrangú személyek szabad kezdeményezései által létrehozott mindazon nyitott közösségeket, melyeknek célja a közösségeket létrehozó és az azokat működtető egyének boldogulásának szolgálata.
Az egyéni kezdeményezés által létrehozható civil közösség a társadalom egészének egy olyan alrendszere, amely az egyén önmegvalósítását, képességeinek kibontakoztatását a közösségi érdekekkel összhangban képes biztosítani. A civil közösség önálló részeként az egyén érzelmekben, tudásban, lehetőségekben úgy válik gazdagabbá, hogy miközben „önmagát” - tudását, lehetőségeit - társai számára felkínálja, s azokat szükség szerint „rendelkezésre bocsátja”, aközben a közösség tagjaitól az általa „átadott érték” többszörösét kaphatja s kapja viszonzásul.
A civil közösség lelki, szellemi és anyagi gazdagodása a képességeiket kibontakoztatni tudó, az önmagukat megvalósító egyének egymást kiegészítő és segítő tevékenysége révén valósul meg.
A civil közösségeken belül az egyének hierarchiáját - mely nélkül társadalom és annak alrendszerei sem létezhetnek - az dönti el, hogy a közösség egyenrangú tagjai közül kik azok, akik önmagukból, tudásukból, lehetőségeikből ténylegesen a legtöbbet adják át társaiknak, kik azok, akik a közösség egyes tagjainak szellemi, lelki és nem utolsó sorban anyagi „gazdagításán” keresztül leginkább szolgálják a közösség egészének gyarapodását, s javát.
A civil közösségek tagjai által a hierarchiában elfoglalt helyet tehát nem az előjogok, nem a rejtett vagy nyílt erőszak alkalmazásával - az egyén akaratától függetlenül - „kívülről” létrehozott kényszerű alávetettség dönti el, hanem az egyéni és közösségi érdekeket felismerő, s azokat együttesen szolgálni akaró, meggyőződéssel vállalt személyes alávetettség, ennek az alávetettségnek a tudatos megélése és elfogadása. Ezekben a közösségekben az egyének közötti kölcsönhatások - a tudatosan vállalt alávetettségnek köszönhetően - minőségükben, ezáltal hatásaikban is teljesen másként alakulnak, mint az erőszakkal létrehozott és fenntartott alá- és fölérendeltség viszonyai között.
A civil közösségeken belül - nyitottságuknak is köszönhetően - domináns szerepük van a kölcsönösen előnyös kapcsolatoknak, és a közösség tagjait összetartó olyan pozitív kölcsönhatásoknak, mint az önzetlenségnek, a hálának, a tiszteletnek és a legemberibb egyéni megnyilvánulásnak: a szeretetnek.
A történelmi múltban a mai civil közösségek elődei képezték a különböző társadalmaknak azt a rugalmas talapzatát, mely talapzat a hatalmi hierarchiák változásaitól jórészt függetlenül, legtöbbször azok ellenében képes volt biztosítani a nemzetekké formálódó emberi közösségek folyamatosságát, azok fennmaradását.
Az idővel „bemerevedő" hatalmi struktúrák, és a racionalitásokat nélkülöző hierarchikus viszonyok következtében veszélybe sodort társadalmak ezekből a közösségekből nyerhették és nyerték azokat az autentikus személyiségeket, akik a társadalmi változtatások szükségességét felismerték, az új társadalmi formációkat gondolatilag megalkották, és cselekvő részvételükkel azok megvalósításában a társadalmi változások katalizátoraivá váltak.
A civil közösségekkel lényegüket tekintve nem feltétlenül azonosak napjaink civil szervezetei, sőt, azoktól teljesen eltérő céllal és módokon is működhetnek.
A legszembetűnőbb az eltérés ezen szervezetek vonatkozásában a pártok - mint eredendően civil szervezetek - és a valós civil közösségek között mutatkoznak.
Amíg a civil közösség működésének célja a közösséget létrehozó és azt működtető egyének boldogulásának szolgálata,
addig a párt - legyen szó bármelyik pártról is - a társadalom egészét kívánja saját elképzelései szerint „boldogítani”.
A pártoknak ezt a szándékát akár nemes célként is felfoghatjuk, a megvalósítás esélyeit illetően azonban alapvetően elhibázott törekvésről van szó.
Az egyént ugyanis a tudása által meghatározott világképe - „hite” -, még inkább akarata ellenében képtelenség megelégedetté, netán boldoggá tenni.
A pártokon belül - a civil közösségekkel ellentétben - az egyének hierarchiáját az dönti el, hogy a társadalom domináns szerveződése, az állam fölötti hatalom megszerzését ki és milyen mértékben képes szolgálni. Kik azok, akik akarják és képesek is ezt a hatalmat megszerezni, majd megtartani, és a párt által képviselt érdekcsoportok elvárásainak megfelelően működtetni. Máig hiábavalónak bizonyultak Arisztotelész igazként elfogadható észrevételei, melyek szerint: „...rútságnak minősül, ha valaki önként kapdos a hatalom iránt...” és „...a legjobbak nem kívánnak uralkodni...”, hiszen a ma létező többpárti demokráciák viszonyai között is az önként kínálkozókat, a hatalomért „önként kapdosó”, a legjobbaknak egyáltalán nem tekinthető személyeket emeljük szabad választások útján a társadalmi hierarchia legfelső szintjeire, a társadalom működését elsődlegesen meghatározó hatalom csúcsaira.
A két közösségi forma vagy társadalmi alrendszer közötti lényeges különbség még az is, hogy a civil közösség cselekvő egyénével szemben a pártok „erősségét” elsősorban a részigazságokat a társadalom többségével általános érvényűként elfogadtatni képes, hitelesnek tűnő - a tömegtájékoztatási eszközök által is hitelessé formált - verbális személyek adják.