A KÖZJÓ ÁLLAPOTÁRÓL


Arra a kérdésre, hogy egy rendszer meghatározott időintervallumon belül létezésének mely szakaszát éli, a rendszer belső folyamatainak irányultsága adja meg a választ. Egy rendszer esetében fejlődésről csak abban az esetben beszélhetünk, ha annak belső folyamatai - melyek a rendszert alkotó elemek kölcsönhatásaiként olyanok, amilyenek - a harmónia kialakításának irányába hatnak.

A harmónia és a társadalmi közjó a globális társadalom esetében szinonim fogalmakként értelmezhetőek.

Ennek alapján a harmóniáról - vagy annak hiányáról - hiteles képet kaphatunk, ha megvizsgáljuk a társadalmi közjó állapotát, nevezetesen a társadalmi béke, a társadalmi jólét, és a természeti környezet állapotát. Kizárólag ezek az állapotok - mint következmény, vagy okozat - lehetnek alkalmasak a társadalmi kölcsönhatások és folyamatok elfogadható minősítésére.

A természeti környezet állapota

A természeti környezet, mint az emberi társadalom létezésének közege önszabályozó folyamataiban és belső harmóniájában súlyosan sérülni látszik.

Lokális szinten legszembetűnőbb az élővizek és termőterületek (pl. a talaj) kedvezőtlen állapotváltozása, minőségromlása. Ezzel párhuzamosan megfigyelhető az édesvízkészletek és a termőterületek abszolút értékben mérhető csökkenése is. Rohamosan szűkül a növény és állatvilág természetes élőhelyeinek nagysága, s a fajok sokasága számára elviselhetetlen módon és gyorsasággal változik meg a maradék élőhelyek minősége is. Fajok tízezrei tűnnek el visszahozhatatlanul, széteső ökoszisztémákat hagyva maguk után.

A sokasodó lokális természeti katasztrófák egyre inkább „összeérnek”, és egymás hatásait felerősítve globális méreteket öltenek. Lokális természeti katasztrófaként értelmezendő egy adott ökoszisztéma évtizedek alatt történő - az egyén által nem, vagy alig érzékelhető - szétesése is, nem csupán annak gyorsan lezajló „látványos” megsemmisülése. Ezek a lokális problémák először a föld légkörének megváltozásában összegződnek, s csúcsosodnak ki. Közvetett módon így válnak a lokális problémák fokozatosan egy globális méretű ökológiai katasztrófa, a bioszféra szétesésének okozóivá. A légkör széndioxid koncentrációjának növekedése, a savas esők, az egyenlítő menti őserdők csökkenése és a természeti környezet általános pusztulása kézzelfogható valóság.

A természeti rendszerek nem kívánatos állapotváltozása, mint következmény levezethető:

A természeti rendszerek - általunk okozott - szétesésével járó környezetváltozás az embernek, mint biológiai lénynek az életesélyeit is egyre labilisabbá teszi, és egy bizonyos határon túl ezt az esélyt a nullára csökkentheti.

A társadalmi béke

A lokális társadalmak döntő többségénél a társadalmi egyenlőtlenség eddig soha nem tapasztalt méreteivel találkozhatunk. Ez az egyenlőtlenség globális méretekben még inkább szembetűnő és tendenciáját tekintve egyre növekvő.

Ezek a meglévő egyenlőtlen viszonyok a társadalmi egyenlőtlenség alsóbb szintjein létező egyének számára nem csak elfogadhatatlanok, de egyben - a szó lelki és fizikai értelmében egyaránt - elviselhetetlenek is.

A társadalmakat megosztó - századunkban is többször átrendeződött - választóvonal a tőketulajdonosok, és/vagy hatalomgyakorlók illetve a többi erőforráscsoportot birtokló egyének és társadalmi csoportok között húzódik. Ez a választóvonal, vagy inkább láthatatlan fal egyre áthághatatlanabbul választja ketté a társadalmakat, ami egyesek számára lehetőséget biztosít a gátlástalan cselekvésre, mások számára viszont a reménytelenség állapotát állandósítja.

A Föld legkülönbözőbb térségeiben melyek ma azok a cselekvési minták, amiknek a követésével az egyén a pénzt - a tudás és az anyagi javak megszerzésének eszközét - birtokba veheti, és azt boldogulása érdekében szabadon felhasználhatja?

Mi ezeknek a cselekvési mintáknak a hierarchiája, melyik az a cselekvési minta - melyik az a tevékenység - ami a több pénz megszerzését biztosíthatja, melynek segítségével az egyén a társadalmi egyenlőtlenség magasabb szintjére képes emelkedni, vagy utódait emelni?

Melyek azok a gyakorlatban érvényesülő cselekvési minták, amelyek a globális társadalmon belüli egyenlőtlen viszonyokat a különböző társadalmakat alkotó egyének számára ténylegesen meghatározzák?

Mindenek előtt a politikai hatalom megszerzése, és annak birtokában a hatalmi intézmények csoportérdekek érvényesítésével történő működtetése, és a hatalomból kirekesztettek kényszerű alávetettségi állapotának fenntartása, majd csak ezt követően a hatalom birtokosai által kitűzött társadalmi célok szolgálata, ami nyilvánvalóan azonos a hatalmat gyakorló érdekcsoport vagy csoportok kényszerű szolgálatával.

Ilyen körülmények között teljességgel érthető, hogy az egyén és egyén viszonylatában a kényszerű alávetettséget elviselni talán igen, elfogadni viszont valójában képtelen embernek, mint tudatos lénynek az ellenreakciói - a háborúkon, a terrorizmuson, a bűnözésen és a legkülönbözőbb élethelyzetekben megnyilvánuló „hétköznapi agresszivitáson” keresztül - újból és újból a felszínre törnek, és egyre terjedő jelenlétükkel a társadalomnak, a közösségi létforma megtestesítőjének a szétesése, mi több, felszámolása irányába hatnak.

Ugyanígy emberinek tekinthető a reakciónak egy másik formája, amikor is az egyén az általa megváltoztathatatlannak tartott „bűnös világtól” részben vagy egészen elfordul, és boldogsága /boldogulása/ beteljesülésének helyszínét a földi létét követő „másik dimenzióba” helyezi át, s egy önmaga vagy egy kiválasztott személy által felállított sajátos értékrend szerint próbálja leélni átmenetinek tekintett evilági életét.

A társadalmi békétlenség alapvető okaként meghatározható kényszerű alávetettség - úgy lokális, mint globális szinten - egyre több társadalmi konfliktust hoz a felszínre, melyek megnyugtató kezelésére a jelenleg működő politikai rendszerek minden jel szerint alkalmatlanok.

A problémák tényleges megoldását elodázó „tüneti kezelés" módszereit talán ismerik, és az ehhez szükséges eszközökkel rendelkezők indokolt esetben képesek is ezeket alkalmazni, de csak lokális méretekben. Nem rendelkeznek viszont azokkal a technikákkal vagy módszerekkel, amelyek a társadalmi konfliktusok feloldását, s főleg azok megelőzését - a kölcsönös előnyök, vagy a kölcsönös hátrányok érvényesülésének elvét követve - biztosíthatnák.

A hatalom valódi birtokosaiból - néhány tiszteletre méltó személyiségtől eltekintve - hiányzik a konfliktusok megelőzésének, nevezetesen a kényszerű alávetettség alapvető okainak megismerésére és megszüntetésére irányuló szándék is. A diktatúrák esetében egy ilyen típusú hozzáállás teljességgel érthető, a magukat politikusaik által demokratikusnak nevezett társadalmakkal összefüggésben ez a helyzet legalábbis elgondolkodtató.

A társadalmi jólét

A társadalmi jólét viszonylagos állapotát - a tényleges és a lehetséges állapot viszonyát - az dönti el, hogy a politikai hatalom az állami intézmények működtetésén keresztül a tudomány eredményeit, a történelmi múltban felhalmozódott egyetemes emberi tudást milyen célok szolgálatának szándékával állítja a gazdasági és társadalmi folyamatokat alapvetően meghatározó központi hatalom szolgálatába. Másként megfogalmazva:

a politikai döntéshozók mennyiben használják fel a tudást a politikában, mint döntési folyamatban, és a helyzetük adta lehetőségekkel élve mennyire teszik azt megszerezhetővé és hozzáférhetővé más közösségi szintű döntéshozók, és az egyének cselekedeteit közvetlenül meghatározó személyes döntések számára.

A hatalom a társadalom működését meghatározó különböző szintű döntési pontok információ-szerzését és döntés-előkészítését hogyan segíti elő, „és ha elősegíti, akkor miért korlátozza”?

A hatalmat elsődlegesen részérdekek érvényesítésének szándékával gyakorló politikai döntéshozók érdeke és feladata a tudás, az információk azon szeletének elérhetővé, felhasználhatóvá tétele az alsóbb szintű döntési pontok - általában a közösség számára - amelyek egyrészt a hatalom legitimitását alátámasztják, másrészt a birtokukban meghozható döntések és az azokat követő cselekedetek

a gazdasági és társadalmi folyamatokat a hatalom által képviselt társadalmi csoportok érdekeinek megfelelően alakítják.

A nyílt diktatúrák esetében az előző „képlet" azok számára is elég világos, akiket a politika úgymond nem érdekel, hiszen az ilyen rendszerek a véleménynyilvánítás szabadságán túl erőszakkal korlátozzák az egyéni cselekvés szabadságát is.

Ha elméletileg szemléljük a társadalmi közjó megvalósításának céljával működtetett tőkés társadalmak többpárti demokráciáit, az előző téma kapcsán egy ellentmondásos helyzettel szembesülhetünk.

A nyílt diktatúrák és a többpárti demokráciák között meglévő nyilvánvaló eltérések ellenére azt látjuk, hogy a hatalom természete alapvetően nem mutat változást.

Itt is megvannak - és a hatalom valódi birtokosainak támogatását élvezik - azok a részigazságokon nyugvó eszmék és ideológiák, amelyek a társadalmi problémák megoldására látszólag különböző alternatívákat kínálva a választás lehetőségével - valójában a választás illúziójával - legitimálják a hatalmat. A demokratikus úton választott pártpolitikusok lehetősége, és az általuk működtetett államhatalom célja a pénz-, a tőketulajdonosok érdekeinek első szándékú érvényesítése minden más érdekkel szemben. Ennek a hatalomnak olyan egyénekre van tehát szüksége, akiknek tudása és informáltsága szolgálni és biztosítani képes a tőke - természetesen a magántőke - szakadatlan gyarapodását. Ez a kör egyrészt a bürokraták és technokraták viszonylag szűk rétege, másrészt az anyagi javakat és szolgáltatásokat egyre nagyobb és nagyobb tömegben igénylő fogyasztásorientált egyének tömege.

A „kiművelt emberfők” sokasága a tőkés társadalom viszonyai között sem kívánatos a hatalom birtokosai számára.

A politikai folyamatok belső mechanizmusainak feltárása, átláthatóvá tétele a többpárti demokráciák hatalomgyakorlóinak éppúgy nem érdeke, mint a gazdasági és társadalmi folyamatokat ténylegesen meghatározó kölcsönhatások teljes körű megismerése, még kevésbé azok megismertetése a hatalmat legitimáló egyének közösségeivel.

A hatalom bizalmának, és nélkülözhetetlenül szükséges támogatásának hiányában a kialakult „hangzavarban” nem különül el,

nem kap kellő „erősítést” a megalapozott tudás, a racionálisan gondolkodó ember hangja.

Ami ezzel törvényszerűen együtt jár, hogy az egyének sokasága nem rendelkezik a tudásnak azzal a minőségével, ami eligazítást nyújthatna a világ dolgaiban, s melynek segítségével az egyes ember, döntései és cselekedetei során a valós érdekeinek megfelelően választhatná a jót, netán a legjobbat. Az ehhez szükséges feltételek megteremtésével a mai demokráciák hatalomgyakorlói is adósak, és hatalmuk jellegéből adódóan ennek az adósságnak az általuk való törlesztésére kevés eséllyel számíthatunk.

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy az emberek tömegei eleve nem hisznek, vagy a megbízható tájékozódási pontok hiányában elvesztik hitüket az emberi tudásban, a racionális emberi cselekvés lehetőségében. „Hiszen mit nyújtott az emberek többségének, az emberiség egészének a tudomány és a technika fejlődése?”- fogalmazzák meg sokan így a kérdést, amit rögtön meg is válaszolnak. „Minden képzeletet felül múló pusztító háborúkat, éhínséget, nyomort, fizikai és lelki kiszolgáltatottságot, és egy instabil, a megsemmisülés határán egyensúlyozó pénzközpontú globális társadalmat”.

A racionális cselekvés lehetőségének esélyét, majd hitét is elvesztő egyének fogékonnyá válnak az „egyszerű” megoldásokra, a „csodákra”, és a realitásoktól eltávolodva a legkülönbözőbb eszmék és ideológiák követőivé válva a csodákat ígérő „új messiásokat” az eszme jegyében, vagy valamiféle megváltásban reménykedve akár a halálba is követni hajlandók.

A tömegtájékoztatási eszközök működésének - mint az egyéni döntéseket a leghatékonyabban befolyásoló információ-közvetítőknek -, a valóságot hamisan leképező virtuális világnak, és az egyre agresszívebb fogyasztásra ösztönző értékesítési stratégiáknak „köszönhetően” az egyén realitásoktól történő elszakíttatása az ebben érdekeltek szándékainak megfelelően „jó hatékonysággal” zajlik. Az ily módon erőszakosan kialakított hamis képi világnak a csodatévője és megváltója - kinek szolgálata nélkül természetesen nem lehetünk boldogok - más nem lehet, csakis a pénz.

Társadalmi jólétről tehát a globális társadalom szintjén nem beszélhetünk. Nem beszélhetünk erről a lokális társadalmak szintjén sem,

hiszen a történelem során felhalmozódott emberi tudásnak azon szeletei élvezhetik csak az állam támogatását, amelyek az éppen fennálló kényszerű alávetettség állapotát legitimálják, illetve az alsóbb szintű döntéshozókat a politikai döntéshozók által kedvezményezett társadalmi csoport érdekeinek megfelelően motiválják.

Társadalmi jólétről már csak azért sem beszélhetünk, mert hiányzik a jólét mentális alapját megteremtő társadalmi béke.

[Vissza az elejére ]