A PÁRTOKRÓL
A pártok működésére alapozott képviseleti demokráciát eredendően a társadalmi béke, mint első számú közjó biztosításának az igénye hozhatta létre. A társadalmi egyenlőtlenség azonos szintjén lévő egyének autentikus képviselőiként megjelenő pártok a politika színpadára lépve a szó fegyverével folytatták a korábbi fegyveres harcot a képviseltek érdekeinek érvényesítéséért, az állam - mint legfőbb érdekérvényesítő szervezet - feletti rendelkezési jog megszerzéséért.
Minden párt működésének elsődleges célja - legyen az bármilyen érdek mellett szervezett is - ennek a rendelkezési jognak a tulajdonképpeni hatalomnak a megszerzése és megtartás.
Ez a hatalom biztosíthatja ugyanis - a társadalmi erőforrások működési feltételeinek alakításán keresztül - a képviselt érdekek és értékrendek érvényesülését a társadalmi viszonyok és folyamatok egészére vonatkozóan.
Az az érdekérvényesítő szervezet, amelyik létrejöttével és működésével nem ennek a hatalomnak a megszerzését és megtartását jelöli meg céljaként, nem nevezhető pártnak.
A hatalmat birtokló párt tevékenységét minden esetben - az eszmei és politikai kinyilatkoztatásoktól teljesen függetlenül - azon erőforrás-csoportok tulajdonosainak érdekei vezérlik, mely csoportok a párt létezését, a hatalom megszerzését és megtartását biztosítani képesek.
A múlt és a jelen politikai folyamatait szemlélve jól látható, hogy a pártok, mint eredendően részérdekek megjelenítői a programjaikat csak más pártok programjainak ellenében, a más pártok által képviselt - vagy pártok létrehozására és fenntartására képtelen - érdekcsoportok érdekeinek sérülésével tudják, és akarják megvalósítani.
Az érdekeiket párt, vagy pártok létrehozásával és működtetésével megjeleníteni képtelen érdekcsoportok /erőforrás-csoportok tulajdonosai/ a politikától, mint döntési folyamattól elszigetelődnek. Ezeknek az érdekcsoportoknak a tagjai az állammal - valójában a politikai döntéshozók által kedvezményezett érdekcsoportok tagjaival szemben is - egy alávetett helyzetbe, a kiszolgáltatottság állapotába kerülnek. Ez a kényszerű alávetettség és kiszolgáltatottság - mely állapot a demokrácia alapvető elveivel szembeni, teljességgel ellentétes helyzet - a ma létező demokráciák mindegyikére jellemző, függetlenül attól, hogy a hatalom birtokosai ezt elismerik, vagy sem, és függetlenül attól is, hogy ez az alávetettség és kiszolgáltatottság az érintettekben tudatosul, avagy sem.
A pártoknak / a részeknek / a hatalom birtoklásáért folytatott küzdelme, a politikai harc folyamatosan újratermeli a győztesek és vesztesek, a kirekesztettek és alávetettek táborát.
Így az "eredeti szándéktól" eltérően a pártok működésére alapozott képviseleti demokrácia a társadalmi békétlenség hordozójává vált, s a harcot - mint az egyéni és csoport érdekek érvényesítésének módját - a társadalom elfogadott, mi több intézményesített programjává emelte.
Ez a harc csúcsosodott ki századunk nagy társadalmi katasztrófáiban: a kommunizmusban és a fasizmusban, a világháborúkban, a nyílt diktatúrák és a helyi háborúk sokaságában, a társadalmi egyenlőtlenségek egyre gyorsuló növekedésében, s a természeti környezet felbecsülhetetlen mértékű pusztulásában.
A huszadik század eddigi történelme sajnálatos módon igazolja Titus Livius megállapítását és jóslatát, mely szerint "A pártok közötti harc sokkal nagyobb bajt hozott és hoz a nép számára, mint a háború, az éhínség a dögvész vagy bármely más istencsapás."
A gondolkodó ember számára a XX. század történéseinek talán legfőbb tanulsága lehet, hogy a harc, amit egymás ellen és az anyagi világ alapvető törvényeit figyelmen kívül hagyva a természet ellen vívtunk - és vívunk, még ki tudja meddig - csak az egyén és az emberi társadalom egészének vereségével, és végső megsemmisülésével végződhet.
Megválaszolandó kérdés, hogy ez a harc kiiktatható-e a társadalmi kapcsolatokból, "átprogramozható-e" a társadalom oly módon, hogy a harc a közjót szolgáló versennyé szelídüljön?
A társadalom alrendszereiként megjelenő pártok - céljaik közös jellemzőit ismerve - a rendszer egészének tekintetében egyértelműen antidemokratikus képződményeknek tekinthetők, s mint ilyenek kivétel nélkül magukban hordozzák egy nyílt vagy rejtett diktatúra csíráját.
Ez a csíra a politikai hatalom birtokában hatalmas lombkoronájú fává terebélyesedhet, ami egyesek számára kellemes árnyékot biztosít, másokat viszont elzár a létezés és fejlődés alapját jelentő napfénytől.
Általánosan ismert gyakorlat, hogy a pártok vezető szervei - a pártelitet alkotó egyének csoportja - a hatalmi intézmények birtokba vételét követően nem csak választóiktól / a választóknak tett ígéretektől /, de magának a pártnak a tagságától is eltávolodik, és egy nehezen, vagy egyáltalán nem kontrolálható független döntési központtá alakul át. A társadalom megújuló válságai, és a hatalomból kirekesztett érdekcsoportokat képviselő úgynevezett ellenzéki pártok ugyancsak részérdekeket érvényesíteni akaró destruktív magatartása - hiszen ezeknek a pártoknak is a hatalom megszerzése az elsődleges célja, és nem a közjót szolgáló megoldások keresése - ennek a független döntési központnak, és a politikai döntéseknek egyre nagyobb centralizálódását, s végül "egy kézbe" kerülését vonja maga után.
Az így függetlenné, ellenőrizhetetlenné, hiteltelenné és sokak számára elfogadhatatlanná vált döntési központ, és az annak irányításával működő állam a társadalmi közjónak nemhogy a társadalom tagjainak cselekvő részvételével történő megvalósítására, de a társadalmi közjónak a társadalom jövőképeként történő megfogalmazására sem lehet alkalmas.
A jelen és a múlt tapasztalati tényei bizonyítják, hogy a pártok közvetítésével megvalósuló képviseleti demokráciák intézményesített keretei között a világ legkülönbözőbb térségeiben felhalmozódott lokális problémák megoldhatatlanok. Mára ezek az intézményesített keretek váltak az egyes társadalmak, s ezen keresztül a globális emberi társadalom fennmaradását és fejlődését biztosítani képes progresszív értékrendek érvényesülésének, a társadalmi közjó megvalósításának, végső soron a racionális emberi cselekvésnek a legfőbb korlátaivá.