A RENDSZEREKRŐL
A rendszerek az anyagi világ különböző szintű szerveződései, amelyek egy meghatározott időintervallumon belül sajátos belső struktúrával, és az alkotóelemeik - vagy alrendszereik - kölcsönhatásai által meghatározott belső folyamatokkal jellemezhetők.
A rendszerek megszületnek, fejlődnek, majd egy rövidebb vagy hosszabb ideig tartó egyensúlyi állapotot követően hanyatlásnak indulnak, és végül megszűnnek. A megszűnést követően - ami a rendszer élettartama alatt külső hatás vagy hatások következtében összeomlással bármikor bekövetkezhet - az alkotó elemek más rendszerek részeivé válnak, és a korábbiaktól eltérő struktúrák szerint újrarendeződnek.
Egy rendszer önmagában nem, csupán más rendszerekkel való kölcsönhatásaiban - hatások és ellenhatások viszonyai között - az úgynevezett input és output kapcsolatokon keresztül létezhet.
Harmóniának nevezzük a rendszert alkotó elemek kölcsönhatásainak - a rendszer tulajdonképpeni belső folyamatainak - azt a minőségét, amely a kapcsolódó külső rendszerekkel a tartós egyensúlyi állapot fennmaradását, s ezáltal a rendszer hosszú távú létezését biztosítani képes.
A történelmi múltban - az egymástól jórészt elszigetelten, vagy egymással laza kapcsolatban álló társadalmak létezésének idején - egy társadalmi rendszer hanyatlását, majd szétesését követően az adott társadalom építőelemei, az egyén vagy az egyének által alkotott közösségek részeivé válhattak más társadalmi rendszerekben, illetve feloldódhattak azokban, ami szolgálhatta akár a fejlődést is. Napjainkban, a globálissá vált társadalom korában egy szétesést követő újraszerveződésnek a korábbiakhoz hasonló módon már semmilyen esélye nincsen. Az egyének és közösségek természetesen ragaszkodnak identitásaikhoz, és a korábban kialakult kulturális sokszínűség megőrzése a globális társadalom, az emberiség közös érdeke is. Ennek a sokszínűségnek a megszüntetése irányába ható folyamatok, amennyiben a kényszerű alávetettség állapotából eredeztethetők - magyarul az erőszak különböző eszközeivel valósulnak meg - magukban hordozzák a globális társadalom összeomlásának veszélyét. Hiszen a létezésében veszélyeztetett, vagy akár a jövőbeni sorsát pozitív irányba befolyásolni képtelen - cselekvő képességétől ilyen módon részben megfosztott - parányi kisebbség fizikailag megsemmisítheti akár a rendszer egészét is. Egy ilyen típusú összeomlásnak a veszélye - a technika, ezen belül a haditechnika jelenlegi fejlettségi és ellenőrzési szintjén - reális közelségben van.
A globális társadalom esetében a harmónia nem jelent mást, mint a társadalmat alkotó egyének, és a különböző szintű és szervezettségű társadalmi alrendszerek kölcsönhatásainak közjót szolgáló minőségét.
Ezek a kölcsönhatások nem egy „láthatatlan kéz” által irányítottan, hanem a szabad akarattal rendelkező egyének sokaságának mindennapi döntései szerint alakulnak diszharmonikussá, és ugyanúgy az egyéni döntések révén válhatnak harmonikussá is. A társadalmi szereplők és azok kölcsönhatásainak felmérhetetlen nagyságrendje kizárja annak lehetőségét, hogy a harmónia konkrét viszonylatokban a jövőt illetően teljes körűen leírható legyen. Nem lehetséges, hogy bárki is az egyén számára a várható végtelen számú döntési helyzetre pontos cselekvési mintákat adjon. Amit megtehetünk, hogy a valóság feltárásával és a tudás társadalmasításával megteremtjük azokat a feltételeket, melyek segítségével megszülethetnek azok a döntések, amelyek a társadalmi folyamatokat - az egyén cselekedetein és a különböző szintű társadalmi alrendszerek működtetésén keresztül - képesek a harmónia irányába terelni.
Hogyan értelmezhető a struktúra és a rendszerelemek hierarchiája az emberi társadalom esetében?
Egy adott rendszer belső struktúráját tulajdonképpen a rendszert alkotó elemek - az alrendszerek - hierarchikus elrendezettségének pillanatnyi állapota adja.
A struktúra középpontjában, ha tetszik a hierarchia csúcsán, minden rendszer esetében kell léteznie egy olyan domináns szerveződésnek, egy olyan erőközpontnak, amely „működésével” a rendszerelemek mozgási irányát megszabja, azok kölcsönhatásait befolyásolva az adott rendszert más rendszerektől elkülönítetten - egyúttal az azokhoz való illeszkedést is alapvetően meghatározva - a rendszerelemeket egységes egészként egyben tarja.
A struktúra, a hierarchia hiányában rendszerről nem, csupán elemek halmazáról, illetve káoszról beszélhetünk. A domináns szerveződés, az erőközpont megszűntével a rendszerelemek mozgása koordinálatlanná, egymás hatásait kioltóvá, kaotikussá válik. Az így kialakult „belső” káosz, mint ahogy minden más is, csak viszonylagos. Egy másik dimenzióból vizsgálva e káosz csupán egy elemeire széthulló és más rendszerekben feloldódó "rész" átalakulásának átmeneti állapotával lesz azonosítható, melynek során a széthullott rendszerelemek a befogadó „egész” működési törvényei szerint a korábbitól eltérő struktúrák szerint újrarendeződnek.
Az emberi társadalmat létrehozó és azt a kezdetektől fogva mozgásban tartó erő nem más, mint a tudás, domináns eleme pedig a mindenkori hatalmi centrum, ami a civilizációk történelmi fejlődésének köszönhetően ma már az állam.
A társadalomról, mint rendszerről csak akkor beszélhetünk, ha annak legfontosabb alkotó elemei, az egyének, egymással valamilyen szempontok szerint felállított hierarchikus kapcsolat viszonyai között léteznek. A társadalmi hierarchiában elfoglalt hely mindenkori fokmérője az egyes egyének által birtokolt hatalom nagysága. Sarkalatos kérdés, hogy mik azok a szempontok és körülmények, melyek azok a cselekvési minták, amelyek a mára globálissá vált társadalmon belül az egyének hierarchiában elfoglalt helyét, az egyének által birtokolt hatalom nagyságát meghatározzák.
Mivel jellemezhető az egyén társadalmi hierarchián belül elfoglalt helye, mi annak az általános fokmérője?
Az egyénnek a társadalmi hierarchián belül elfoglalt helyét jól érzékelteti, hogy döntéseivel milyen nagyságrendű társadalmi erőforrás működésének irányát és minőségét képes domináns módon meghatározni, vagyis a társadalom, mint az erőforrások működtetését megvalósító rendszer milyen nagyságú alrendszereinek működtetésére terjed ki hatalma.
Egy másik mércéje a hierarchián belül elfoglalt helynek, hogy az egyén a társadalmat alkotó emberi közösségek mely részeinek működésében jut befolyásoló szerephez, vagyis a közösségi létformaként megnyilvánuló társadalom mely alrendszereinek befolyásolása fölötti hatalommal bír.
A két megközelítést együttesen vizsgálva a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely az egyén cselekvési szabadságának fokával, a birtokolt cselekvési lehetőségekkel kifejezhető hatalom nagyságával mérhető.
Az előző, általános meghatározásokon túl a társadalom hierarchikus viszonyait konkrét módon az „általános értékmérő” tulajdonságokkal bíró pénz birtoklása dönti el.
Ennek figyelembe vételével az egyén társadalmi hierarchiában elfoglalt helye attól függ, hogy egyéni céljai megvalósításához, másokhoz viszonyítottan milyen nagyságrendű pénzeszköz szabad felhasználása fölött rendelkezik.
Ekként válik az egyének által ténylegesen birtokolt pénz a társadalmi értékrend mindannyiunk számára világos kifejezőjévé, és a társadalmi - hatalmi - hierarchia megcáfolhatatlan fokmérőjévé.
Mitől függ a rendszerek, és ezen belül az emberi társadalom, mint rendszer rugalmassága?
Egy rendszer rugalmassága - mely rugalmasság a rendszer hosszú távú létezésének alapja - annak függvénye, hogy a kapcsolódó külső rendszerek változásai miatt módosuló input és output kapcsolatokat a rendszert alkotó elemek a hierarchikus viszonyok és belső folyamatok átalakulásával milyen mértékben képesek lekövetni.
Rugalmasságukat tekintve a rendszerek alapvetően a statikus és a dinamikus rendszerek csoportjaiba sorolhatók.
A statikus rendszerek csoportjába tartoznak azok a rendszerek, melyeknek alkotóelemei és hierarchikus belső viszonyai merevek, új struktúrák létrehozására - így a külső változások lekövetésére - alkalmatlanok. Ezeknek a rendszereknek a struktúrája születésük pillanatában meghatározott, ezért nevezhetjük őket determinisztikus rendszereknek is. Ebbe a rendszer-csoportba tartoznak többek között az élővilág egyedei, és mint egyén maga az ember is.
A dinamikus rendszerek alkalmasak a különböző mértékű külső változások lekövetésére köszönhetően annak hogy belső hierarchikus viszonyaik módosulhatnak, a rendszerelemek átstrukturálódhatnak, ezáltal a belső folyamatok átalakulhatnak. Amíg a statikus rendszerek életpályájának hossza - rugalmatlanságuk következtében - időben jól behatárolható, addig a dinamikus rendszerek meghatározhatatlan élettartamú, nyitott végű, avagy nyitott rendszerekként is meghatározhatók. Ilyen rendszerek a bioszféra, és sokszínűségének megtartásával és tudatos elmélyítésével, valamint a közjó gyakorlati megvalósításával ilyen rendszerré válhat a globális emberi társadalom is.
Jelenlegi helyzetünket és a jövőbeni kilátásainkat illetően bűnös önámítás lenne elkendőzni azt a tényt, hogy az emberi társadalom, mint globális rendszer napjainkban - az összeomlás állandó fenyegetettsége mellett - a rendszerek hanyatlásának egyre gyorsuló formáját éli meg. A globális társadalom megsemmisülés irányába történő sodródását a diszharmonikus viszonyok felerősödése, és a társadalmi közjó érvényesülésének általános tendenciái minden kétséget kizáróan alátámasztják.