A RENDSZERVÁLTÁSRÓL
Társadalmunk a rendszerváltás meghatározó aktusaként parlamenti választások útján tért át a többpárti demokráciára. A szabad választásokig a társadalmi konszenzus békés útján jutottunk el. Az azóta lezajlott rendkívül gyors változások során társadalmi alrendszerek sokasága esett szét, és számtalan új alrendszer jött létre a gazdasági és a társadalmi szféra valamennyi területén.
Talán alkalmazkodóképességünket is minősíti, hogy rövid idő alatt sikerült idomulnunk ahhoz a világhoz, amit ma globális tőkés társdalomként szoktunk meghatározni. Ezt a gyors, nem minden előzmény nélküli alkalmazkodást minősítik politikusaink, a minket elfogadó államok és befogadó nemzetközi szervezetek képviselői pozitívan, és ugyanezt az alkalmazkodást élték s élik meg negatív élethelyzetek formájában a társadalom többségi részét kitevő vesztes társadalmi csoportok tagjai.
A változások vitathatatlan eredménye, hogy kialakultak a parlamentáris demokrácia intézményes keretei, szabad a véleménynyilvánítás, és mind a mai napig sikerült elkerülni az állami intézmények csődjét, és az azzal járó totális gazdasági és társadalmi anarchiát.
Nehezen tagadható ugyanakkor, hogy az állam és a legkülönbözőbb társadalmi alrendszerek működését szinte minden területen a kiszámíthatatlanság, és az ebből eredő kaotikus állapotok jellemzik. Bizonyságképpen elég talán, ha csak a feketegazdaság arányára, a mezőgazdaság helyzetére, az egészségügy, az oktatás vagy az igazságszolgáltatás területeire utalunk.
Jelentősen átrendeződtek a társadalom belső hierarchikus viszonyai.
A választópolgároktól az átalakítás levezénylésére felhatalmazást nyert politikai elit a megszerzett társadalmi bizalommal visszaélve, részben saját kapcsolati rendszeréből létrehozta a nagytőkések, az új burzsoázia szűk csoportját. Ez a szűk csoport egészült ki a joghézagok „etikátlan de nem törvénytelen” kihasználóival, és a hatályos törvények leggátlástalanabb megszegőivel. Az átrendeződött társadalmi hierarchia csúcsaira igazából tehát csak a hatalomgyakorló politikai elit és annak rejtett kapcsolatrendszere, a hatályos törvények kijátszói, és a törvények gátlástalan megszegői kerülhettek. Az ezektől eltérő és kétségtelenül meglévő pozitív példák csak erősítik a „szabályt”.
A társadalmi értékrend meghatározó cselekvési mintáivá a bárminemű hatalom önös célok érdekében történő felhasználása - a hatalommal való visszaélés -, a törvények kijátszása, és a törvények gátlástalan megszegése váltak.
Azok a személyek akik helyzetüknél fogva, vagy a belső morális gátak miatt ezeknek a cselekvési mintáknak a követésére alkalmatlannak bizonyultak, (az önkizsákmányolás és a „prostitúció” legkülönbözőbb formáinak az alkalmazásával is ) csak a társadalmi hierarchia második szintjén tudtak és tudnak bizonytalan ideig megkapaszkodni. A társadalom többségi része a rendszerváltást megelőző életszínvonal alatt, napról napra megújuló küzdelmet folytat a fennmaradásért, az esetleges kiemelkedésért. A társadalom egyre nagyobb hányadát kitevő legalsó réteg tagjainak gyakorlatilag az esélye is megszűnt sorsa jobbra fordítására.
Az értékteremtő munka és a törvénytisztelő magatartás nem, vagy csak kevés esélyt ad a kiemelkedésre.
A többpárti demokrácia eltelt évei alatt a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lettek, s a beindult kasztosodás tendenciáit figyelembe véve ez a folyamat szinte megállíthatatlannak tűnik.
A ma létező társadalmi egyenlőtlenségek - amelyek inkább hasonlítanak a latin-amerikai, mint az európai mintákhoz - a nemzetgazdaság teljesítményének jelentős csökkenése, a korábban rendelkezésünkre álló társadalmi erőforrások eddig igazából fel sem mért értékvesztése mellett a felsorolt cselekvési minták érvényesülésével alakultak ki. Ezek az egyenlőtlenségek ily módon racionális gazdaság- vagy társadalomfilozófiai érvrendszerrel alá nem támaszthatóak, meg nem védhetőek.
A társadalmi egyenlőtlenség kialakulási módjának és mértékének általános elutasítása a társadalmi békétlenség legkülönbözőbb megnyilvánulásaiban tükröződik vissza.
Többek között:
-
a politikai pártok aktív közreműködésével egymás ellen fordított vesztes társadalmi csoportok között állandósuló konfliktusokban,
-
a bűnözés legkülönbözőbb formáinak példátlan térnyerésében,
-
a kilátástalan és önpusztító életpályákban,
-
a pénzközpontú életstratégiák kényszerű felvállalásában,
-
a politikai elitnek, a politikának a hiteltelenné válásában, az állami intézmények tekintélyvesztésében,
-
a többpárti demokrácia, és általában a demokrácia iránti bizalom elvesztésében.
Érdekes tanulsággal szolgálna, ha vizsgálat tárgyává tennénk a következőket:
-
A jelenlegi és az elmúlt választási ciklusokban milyen kvalitású személyeket juttattunk be a társadalom működését alapvetően meghatározó legfőbb döntéshozó testületbe, a parlamentbe?
-
Kik voltak és kik ma az állami intézményrendszer és vállalati szektor első számú irányítói?
-
Milyen volt és milyen ma a politikai döntések előkészítettsége?
-
Milyenek az állam működését ellenőrző mechanizmusok, és milyenek a visszacsatolás technikái?
-
Mennyire hitelesek a politikai döntéshozók, és a részérdekek megjelenítői?
-
Szakmailag mennyire autentikusak a döntések előkészítői és a végrehajtó hatalom irányítói?
-
Milyen a politikai folyamatok szereplőinek úgynevezett „társadalmi beágyazottsága”, elfogadottsága?
-
Milyen célok elérésének szándéka vezérelte és vezérli a megválasztott politikai elit döntéseit és cselekedeteit?
-
Mennyire jellemzi a politikát, mint döntési folyamatot és azon keresztül az állam működését a ráció, mint joggal elvárható alapkövetelmény?
Az előző kérdésekre adható válaszok a politikai idiotizmus napi megnyilvánulásaitól elvonatkoztatva is csak kiábrándítóak lehetnek. Ami a lehetséges válaszoknál is nagyobb probléma az általunk ténylegesen követhető vagy adaptálható minta hiánya.
Az elmúlt évek társadalmi történéseit illetően a törvényalkotó és az állam működését közvetlenül irányító politikai elit tagjainak egyéni felelősége megkérdőjelezhetetlen. Jobbító szándékukat nem vitatva, (mentségükként és nem felmentésükként) minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy mai társadalmunk gazdasági és morális állapotaiért elsősorban nem ők a felelősek. Nem ők, hanem az az új politikai struktúra és politikai döntési mechanizmus okolható, amely őket véletlenszerűen, belső értékeiktől jórészt függetlenül döntési helyzetbe emelte, és racionálisan megalapozatlan döntéseiket kikényszerítette.
A rendszerváltó politikai elit kiemelkedő személyiségeinek - akiknek többsége mára a politikából kikerült, vagy annak perifériájára szorult - elvitathatatlan érdeme ugyanakkor, hogy déli és keleti szomszédainktól eltérően sikerült, ha a társadalom erózióját nem is, de a változásokban kódoltan benne rejlő földcsuszamlásszerű társadalmi tragédiákat elkerülnünk. Ezek a politikai személyiségek ily módon a lehető legtöbbet megtették, amit a világban uralkodó politikai és gazdasági folyamatok, valamint a pártok közvetítésével megvalósuló képviseleti demokrácia viszonyai között egyáltalán megtehettek
Reményeink és pozitív képzeteink a jövőt illetően a többpárti demokráciára való áttérés idején, ha voltak - valljuk be, sokunknak voltak - illúziónak bizonyultak, s mára jórészt szertefoszlottak. A mindennapok valóságával szembesülve nyilvánvalóvá vált, hogy az út, amelyen a rendszerváltást követően együtt elindultunk, nem a közjó megvalósításának útja. Olyan újabb zsákutcába kerültünk, melyből a kikerülés lehetőségeit azok is buzgón keresik, akik az „út csapdáiról” nálunk lényegesen több tapasztalattal rendelkeznek, s melyen minél tovább haladunk, annál messzebb kerülünk a közjó megvalósításának lehetőségétől.
Rövid idő alatt eljuthattunk mi is annak a felismeréséig, hogy a kommunista társadalomhoz hasonlóan a tőkés társadalom is alkalmatlan a helyi és a globálissá vált emberi társadalom működési zavarainak megoldására és a közjó megvalósítására